2021. augusztus 7., szombat

A Végtelenbe... 1-2.

 


A Végtelenbe... 1-2

akril, vászon, 30 X 40 cm


A festménypár két-két alapelemre épül: a vízre - levegőre, és földre - levegőre.

A festményeken belül szintén kontraszt feszül az égbolt és a viharos tenger, illetve az égbolt és a puszta között. Az egyik képen a viharos éjszakai tenger felett ragyogó, napfényes égbolt látszik, a másikon pedig a nappali pusztaság felett éjszaka látható. Ezen ellentétek misztikuságot adnak a képeknek, amik Isten végtelen voltának titokzatoságára utalnak.

"Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten." (1 Korintus 13,12)


A képek vízszintes kompozíciója azt a belső nyugalmat fejezik ki, amelyet csak Isten előtt állva élhet át az ember. Őelőtte látja meg az ember azt a kontrasztot, amely a világ (tenger és sivatag) és Isten (napsütötte ég és csillagos égbolt) gazdagsága között feszül… itt elfogynak a szavak. Ez a csendes gyönyörködés helyszíne. Itt sejti meg az ember: még a teremtett világ szépségei is pusztai homok, Isten csillagként ragyogó szépsége előtt.


Az embervoltunk hiábavalóságára, a kicsinységünk megélésére való emlékezés helyszínei e néma terek, ahol kiüresedünk Isten előtt, letesszük gondolatainkat, és a teremtett elme folyamatos „locsogása”, gondolkodása, kérései helyett, végre a teremtő Istenre figyelhetünk, hogy Krisztus ismét betölthessen minket Önmagával.


Itt, az Isten előtti Nagy Csendben ismerjük meg Isten közelségének csodáit, itt nyitva találjuk az Ég kapuit.

2021. augusztus 6., péntek

Égi puszta

Égi puszta

akril, vászon, 40 X 60 cm

"Isten az enyhe szellő után beállt roppant nagy csendben van jelen." (Dr. Barsi Balázs OFM)

A képem kettősségből, látszólagos ellenttétből áll: éjszakai égbolt alatt egy napfényes tenger képe van. E kettő kép rész szimbolikus jelentéssel bírnak, a sötét égbolt, mint a pusztaság jelképeként van jelen, a napfényes tenger pedig Isten mélységeire utalva. Ezek együttes megléte szükségesek lelki életünkben. A sötét éjszakákban - ezek azok a pusztaságok, ahová a Lélek viszi az embert élete folyamán akár többször is - itt már nem magában bízik az ember, hanem belemerül magába Istenbe, teljes megadásként. A puszta emiatt nagyon is ellentmondásos hely: a Lélek viszi oda az embert, hogy közelebb legyen Istenhez, de itt a Sátán is jelen van (lásd: Lukács ev. 4,1-13 - Jézus a pusztában) Ezekben a pusztai mélységekben a lélek meg is döbben, így emiatt az értetlenség helye is ez egyben (lásd: Jób története) Mikor nem érti az ember Istent, de itt rájön: Ő mindenről tud, mindent átlát, és ekkor ebbe, az Isten nyugalmának tengerébe merül bele a pusztaságában, önmaga viharából az ember, hogy megadva Őneki önmagát, még nagyobb mélységeiben ismerje meg az Istent:

 "Tudom, hogy mindent megtehetsz, és nincs olyan szándékod, amelyet meg nem valósíthatnál." (Jób könyve 42, 2)