Az úton (Pusztai várakozás)
akril, vászon - 50 X 60 cm - 2025
A festményem alapja egy általam készített fotó volt, azon a környéken, ahol másfél évig laktam. Egy elhagyott épület üzlete, lezárt ablakokkal, ajtókkal. Egy bezárt puszta. Hajléktalan férfiak töltötték napjaikat a közeli kisbolt környékén, amely találkozóhelyük volt, a tompa, közös felejtéseik helyszíne. Elhagyottak voltak, szükségtelenné váltak, mint maga az épület is. Megtört férfiak életútjai keresztezték ott egymást.
"Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig.
De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására."
(Pál levele a Rómaiakhoz 8,22-23)
A képen e bazárt pusztai út közegébe - elhagyott szükségtelenné vált, megtört férfiak közé - lép be egy fénycsóva, mely életet hoz magával. A képen megjelenő madarak (verebek, galamb) ezzel a fénnyel együtt jelennek meg: életet, mozgást hozva a képbe; az élet értékére, Isten megtartó, figyelmes szeretetére, illetve a Szentlélekre utalva. A morzsákkal a tizenkét verebet etető alak is utalás a gondoskodó Istenre. Így a földön ülő, verebeket etető alakban a megtört ember és Krisztus képe mintegy eggyé válik.
"Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk?"
(Máté evangéliuma 6,26)
"Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei –"
(Dsida Jenő: Krisztus - részlet)
